2012. október 14., vasárnap

NÉHÁNY ŐSZI VERS KICSIKNEK ÉS NAGYOKNAK

WEÖRES SÁNDOR: A galagonya 

 Őszi éjjel izzik a galagonya,
izzik a galagonya ruhája.
Zúg a tüske, szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya magába.

Hogyha a hold rá fátylat ereszt,
lánnyá válik, sírni kezd.
Őszi éjjel izzik a galagonya,
izzik a galagonya magába.
 
SEBŐ Ferenc
WEÖRES Sándor: Valse triste
Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.   
   
SEBŐ Ferenc
BERZSENYI DÁNIEL: A közelítő tél
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
     Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
     S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
     S most minden szomorú s kiholt.
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
     Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
     Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
     Lollim barna szemöldöke!
 
 SEBŐ Ferenc
 
ADY ENDRE: Párisban járt az ősz
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
KALÁKA


HALÁSZ Judit
WEÖRES Sándor: Ballada három falevélről
HALÁSZ Judit-RADNÓTI MIKLÓS: OKTÓBER
Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.

SZÉLKIÁLTÓ-JÓZSEF Attila: Ősz


SZALÓKI Ági: Ősz 
PETŐFI SÁNDOR: ITT VAN AZ ŐSZ ITT VAN ÚJRA
KONCZ Zsuzsa


KÁNYÁDI Sándor - Eljött a szüret

Eljött a szüret.
Itt van.
Jó pohár mustot
ittam.

Lepényt is ettem,
édest,
igazi túrós
bélest.

Kongatják, kong a
donga.
Indulok ki a
dombra.

Hátamon öblös
puttony.
S még a Napból is
must foly.



KÁNYÁDI Sándor: Novemberi szél

Lefonnyadt rég az áfonya,
deres a medve lábnyoma.
Lecsupaszult a málnavész.
Minden toboz a földre néz.
Hályogos szemmel pillogat
olykor néhányat még a nap.
Se cirpelés, se csipogás,
hallgat minden kis muzsikás.
Csak a szél, csak a szél,
egyedül ő zenél.
Ág se moccanhat nélküle,
minden kis hang az ő műve.
A medve helyett ő morog.
Övé minden csőr és torok,
ő játszik minden furulyán,
harsonán, dobon, pikulán.
Táncoltat erdőt, bokrokat,
lebbent az égre fodrokat,
s annak, ki ellene szegül,
annak a hátán hegedül.
 
VARRÓ DÁNIEL: UNALMAS ŐSZI VERS AZ UNALOMRÓL
Egyszer kábé este hatkor, hűs, borongós őszi nap volt,
vert avart sodort a nyirkos, őszi szél az útakon,
ültem elmerengve hosszan, s látom ám, hogy bent a koszban
hosszú árnyak szárnya moccan fönt az egyik bútoron,
fölkavart por, hollóforma ronda, súlyos únalom,
s rémisztő volt? Hú nagyon!
„Bocs, de nincs időm momentán – mondtam perceim rohantán
– régi költők régi kincsét szórom órák óta már
aprópénzre felcserélve ócska rímek perselyébe –
verset írok elsejére, hagyj merengnem, te madár,
fázom úgyis, félek úgyis, félek attól, ami vár.”
„S szólt a holló: Marimar.”
Megborzongtam este hatkor, tényleg ez vár engem akkor?
Jaj, miféle szörnyü átok károg át e hangsoron?
S elbutulva bár a bútól, mely kedélyem érte útol,
csak kilestem, mégse bútor az, min ül az únalom,
fenn a tévén, ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom),
s hízik ott a Dallaszon.
Én, személy szerint egészen kedvelem, ha annyi részen át
megy egy külföldi, marha sorozat, bevallhatom,
Baywatchon nőttem fel, aztán meg a Mért éppen Alaszkán,
tényleg nem lehet panasz rám, addig el nem alhatom,
míg nem láttam egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom,
meg kellett hát hajlanom.
És azóta, mit tagadjam, leckét, verset abbahagytam,
örökösen este hat van, nyirkos, őszi szél eseng,
s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget,
melyek mind, akár az élet, hol halózunk tévesen,
hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem,
s unjuk egymást rémesen.
Hát, a versnek vége itt most, unni tetszett szinte biztos,
untam én már írni is, csak bóbiskoltam dallamán,
rezgett, mint a málnalekvár, bús elődöm Allan Edgár,
félek, nem dicsérne meg már ennyi rossz rím hallatán,
búslakodna Allan Edgár ennyi rossz rím hallatán,
nézze el, ha hall talán.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése